Alaplé II: csirkealaplé

2011.05.22. 19:55

A csirkealaplé az talán a leghasznosabb alapkészítmény, kis túlzással víz helyett használom. Egy jó csirkealaplével az ember verhetetlen: felhasználható százféle leves, rizottó, polenta, és szaftos-szószos étel készítéséhez.

A csirkealaplé receptje szépen beleillik az alaplékészítés absztrakt sémájába. Természetesen standard elkészítési mód nem létezik, ahány szakács, annyi változat. A legtöbb verzió megegyezik abban, hogy a csirke legértéktelenebbnek tartott, bontás után megmaradt részeiből készül (farhát, mellcsont, láb, nyak). Jó, ha nem csak egyféle részt (pl. csak farhátat) használunk, mert így gazdagabb lesz az alaplé íze. Én csak kevésféle, nem túl markáns ízű zöldséget, nevezetesen hagymát, póréhagymát és répát teszek bele. Sok recept ír elő egyéb hozzávalókat, pl. zellert, zellerszárat, fehérrépát, édesköményt, petrezselymet, kakukkfüvet, babérlevelet, egész borsot, de ezekkel érdemes csínján bánni mert elég meghatározó lehet az ízük. Persze az alaplé konkrét felhasználásától függően kifejezetten jól jöhet egyik vagy másik extra hozzávaló.

Na, akkor a lényeg: vegyünk 2 kg aprólékot, csontot, szárnyat, stb., és mossuk meg alaposan, majd tegyük fel 5-6 liter hideg vízben lassan főni. Közben mossunk meg és vágjunk fel 1-2 centis darabokra egy jó nagy (vagy másfél kisebb) póréhagymát, két közepes répát, és felezzünk el egy nagy vöröshagymát. Közben a lassan melegedő lé tetejéről egy finom hálójú szűrőkanállal halásszunk le annyi törmeléket és habot, amennyit csak tudunk. Ha már gyöngyözve forr, óvatosan dobjuk bele a zöldségeket. Folytassuk a főzést és a hab leszedegetését, és vigyázzunk, soha ne kezdjen lobogva forrni, mert akkor zavaros lesz a lé. Ha már szép sárga, és megfelelő az íze (1-2 órával a zöldség hozzáadása után) húzzuk le a tűzről, várjunk egy kicsit, amíg leülepszik, és merőkanalanként szűrjük át egy finom szűrőn vagy ruhán.

Az utolsó fél-egy liternyi levet én általában kidobom, vagy egy másik edénybe szűröm át, mert az lesz a lé legzavarosabb része. Miután a leves lehűlt, a maradék zsír kicsapódik a tetejére, amit így nagyon könnyű leszedni. Ha valaki nagyon igényes, ilyenkor még egyszer átszűrheti a levet.

Sót nem szabad hozzáadni, mert később túl sóssá teheti az ételt, amihez felhasználjuk. Ezért, ha főzés közben ellenőrizni szeretném a lé ízét, veszek egy evőkanállal belőle és szórók bele egy csipet sót, mielőtt megkóstolom (különben teljesen ízetlennek tűnik).

A fenti receptből világos csirkealaplé lesz. A barna csirkealaplé pontosan ugyanígy készül, csak főzés előtt a csontokat sütőben 200 fokon 20 percig pirítjuk.

Változatok:

  • Gordon Ramsay nem a csontok főzésével kezdi, hanem előbb megpirítja a zöldségeket (répa, póréhagyma, zeller, kakukkfű, fokhagyma, babérlevél) egy kis olíva olajon, hozzáad egy kevés paradicsompürét és lisztet, majd 1-2 perc kevergetés után dobja bele a csontokat, és önti fel vízzel.
  • Giorgio Locatelli receptje szerint a csontokat 220 fokon kell pirítani 15-20 percig, majd paradicsompürébe kell forgatni, és még 3-4 percre visszatenni. A léhez nem ad póréhagymát, viszont tesz bele zellerszárat, babérlevelet, egész feketeborsot és borókabogyót, majd 1-2 óra helyett 3-4 óráig főzi.

 

Szerző: vah

Szólj hozzá!

Chai

2011.05.15. 17:30

A chai szóval egy hosszú indiai vonatúton ismerkedtem meg, miután nagyjából tíz-húsz percenként haladt el mellettünk egy teaárus hol a kocsiban, hol pedig a vonat mellett, ha éppen valamilyen állomáson álltunk. Így megy ez minden vonatúton, az árus közeledtét már messziről jelzik a szabályos időközönként felhangzó „chai ..., chai ...” kiáltások. (Ennek egyébként még éjszaka sincs vége, bár akkor inkább csak a peronról zargatják az embert.)

Chait (azaz teát) persze nem csak a vonaton és a vasútállomásokon lehet kapni, hanem szinte minden utcasarkon. Erre szükség is van, mert az indiaiak többsége nem nagyon bír ki 1-2 óránál többet chai nélkül. Persze ne az itthon megszokott 2-3 decis cukros, citromos, filteres löttyöt képzeljük el. Indiában még a teába is fűszert tesznek, ezért is nevezik gyakran masala chainak, azaz fűszeres teának. Cukrozni azért cukrozzák, méghozzá bőségesen, de ha az ember egyszer megkóstolja, megérti, hogy miért: a fűszerek íze egész egyszerűen másképp nem érvényesül. A chai legalább felerészben tejből készül, és a teafüvet a fűszerekkel és a cukorral együtt percekig forralják. Ha csak vízből készítenénk, a végeredmény ihatatlanul keserű lenne, de a tej ezt megakadályozza.

A chai amellett, hogy finom, és jó alternatívája a kávénak (amit persze szintén nem vetnek meg az indiaiak) fontos társadalmi szerepet is betölt. A teázás lényeges eleme az ismerkedésnek, baráti beszélgetéseknek, az üzletkötésnek, és mindig jó ürügy egy pár perc pihenésre. Mivel a chai igen erős és cukros, egyszerre csak keveset (néha csak pár kortyot) isznak belőle, így viszont nyugodtan végig tudják teázni a napot bárkivel, aki éppen arra jár.

Ennek fényében talán meglepő lehet, hogy a teázás szokását, amely az ősidőkből, Kínából származik, az angolok honosították meg Indiában. A teacserje persze már azelőtt is ismert volt, de csak gyógynövényként alkalmazták. A leghíresebb indiai teafajták a Darjeeling és az Assam, mindkettő fő termelőhelyéről kapta a nevét. (A kettő közül csak az Assam őshonos fajta.) Igen erős, karakteres íze miatt a masala chaihoz kifejezetten Assam teát használnak, a fűszerek ugyanis elnyomnák a Darjeeling tea kifinomult aromáját.

A masala chaihoz hol egészben, hol őrölve adják a fűszereket, és a keverék pontos összetétele igen változó lehet. Leggyakrabban zöld kardamomot, fahéjat, szegfűszeget, gyömbért, esetleg borsot és csillagánizst használnak. Bár őrölt teafűszer-keveréket itthon is lehet kapni, én mindig egész fűszereket használok, mert sokkal tovább megőrzik az ízüket.

Az én masala chai receptem tehát a következő: 2,5dl tej, 5 db zöld kardamom hüvely, egy 1-2cm-es fahéjdarab, 3 db szegfűszeg, egy púpozott teáskanál friss reszelt gyömbér, egy púpozott teáskanál Assam teafű, 3-4 teáskanál cukor. A tejet egy kis lábosba öntöm, a kardamom hüvelyeket felnyitom, és egészben, a többi fűszerrel, a gyömbérrel és a cukorral együtt a tejhez adom. (A fűszereket esetleg mozsárban egy kicsit össze is lehet zúzni). A fűszeres tejet óvatosan felmelegítem (vigyázat, könnyen kifuthat) és 2-3 percig csendesen forralom. Ezután hozzáadom a teafüvet, és még 2-3 percig főzöm. A végén leszűröm és kitöltöm.

A friss gyömbér helyett esetleg őrölt gyömbérport is lehet használni, bár az ízélmény nem ugyanaz. Az őrölt gyömbér íze igen meghatározó, egy késhegynyi is elég belőle. A bátrabbak ízlés szerint (lehetőleg frissen) őrölt borsot is adhatnak hozzá. A 3-4 teáskanál cukor soknak tűnhet, de ennél kevesebb egyszerűen nem hozza ki a fűszerek aromáját. A cukrot persze a legvégén is hozzáadhatjuk, így legalább ki lehet próbálni, mennyi az optimális mennyiség. Indiában persze zsíros tejet használnak, ezért vizet is adnak hozzá, különben a chai túl tömény lenne. (Mondjuk így ia az...) A recept  tehát szabadon variálható, és habár nekem ez a változat jön be, bárki szabadon kikísérletezheti saját masala teáját.

 

 

 

Szerző: vah

Szólj hozzá!

Címkék: chai masala chai

Az alaplékészítés technikája minden jobb szakácskönyvben benne van, tipikusan minden állatra (csirke, borjú, marha) külön recept, ráadásul ahány könyv, annyiféle hozzávaló és módszer, nem csoda, ha összezavarodik az ember. Pedig az alaplé jó és hasznos dolog, én majdnem minden héten készítek, főleg csirkéből, hihetetlenül sok recepthez használható (beleértve rengeteg ismert ételt is).
 
Szóval elsőre kicsit összezavart az alapléreceptek sokfélesége, eltartott egy darabig, míg átjött a lényeg. Ezért most rendhagyó módon nem a receptek sorolásával kezdem a dolgot, hanem a technológia általános leírásával, amelynek speciális eseteiként adódik a csirke-, marha-, stb. -alaplé. Nevezhetjük ezt platóni vagy absztakt húsalaplének is... (Kár tagadnom, valaha természettudományt tanultam...)
 
Na akkor nézzük, hogy is készül az absztrakt húsalaplé:

  • Vegyünk egy adag húsos csontot, és az alaplé fajtájától függően pirítsuk meg sütőben. (A pirítás csirke esetében opcionális, marha vagy borjú esetében kötelező.)
  • Ha megpirult, tegyük a csontot egy nagy fazékba, és adjunk minden kg csonthoz 2-3 liter hideg vizet. Nagyon fontos, hogy a víz kezdetben hideg legyen.
  • Ha a csontot pirítottuk, akkor a pirításhoz használt tepsibe öntsünk egy kis vizet, forraljuk fel, és kaparjuk fel, ami a tepsi aljához tapadt, majd az egészet öntsük a csontokra.
  • Igen lassan forraljuk fel, de soha ne forrjon lobogva, csak lassan, gyöngyözve. Idő közben a felszínre kerülő törmeléket és habot minél gyakrabban szedjük le, hogy a lé a lehető legtisztább legyen. Ez azért is fontos, mert a zöldség hozzáadása után már nehezebb lesz lehalászni a habot.
  • Ha felforrt, adjunk a léhez durvára vágott zöldséget és fűszereket (pl. póréhagymát, répát, hagymát, zellert, édesköményt, kakukkfüvet, egész borsot, petrezselymet, babérlevelet). Marha vagy borjúalapléhez a zöldségeket hozzáadás előtt pirítsuk meg és karamellizáljuk egy kis olajon. A csirkealapléhez elég nyers póréhagymát, hagymát és répát adni, de ízlés szerint lehet bonyolítani a dolgot.
  • Ezután nagyon lassan, gyöngyöztetve forraljuk az alaplevet, amíg el nem készül. Csirke esetén ez a zöldségek hozzáadásától számítva 1-2 óra, borjú vagy marha alaplé esetén legalább 5-6. A habot és törmeléket ebben a szakaszban is szedjük le a lé tetejéről.
  • Ha kész az alaplé, húzzuk le a tűzről, és hagyjuk kicsit ülepedni. Ezután állítsunk egy elegendően nagy üres edényt hideg, lehetőleg jeges vízbe, és finom szűrőn vagy ruhán merőkanalanként szűrjük át a levet. Fontos, hogy ne öntsük, csak kanalazzuk, nehogy a lében úszó finom szöszök átpréselődjenek, és zavarossá tegyék az alaplevet. A hideg vagy jeges fürdő gyorsan lehűti a levet, így azt a lehető leghamarabb betehetjük a hűtőbe, minimálisra csökkentve annak az esélyét, hogy az idő előtt megromlik.
  • Az alaplevet 3-4 napig tárolhatjuk hűtőben. Ha ennél esetleg kicsit tovább szeretnénk eltartani, akkor 1-2 nap után forraljuk fel, majd gyorsan hűtsük le, és tegyük vissza a hűtőbe. Az alaplevet kisebb adagokban le is fagyaszthatjuk, ekkor kb. 3 hónapig eláll.


Most persze joggal mondhatja bárki, hogy ettől nem tanult meg alaplevet főzni. Nem is ez a lényeg, a fenti leírás inkább útmutató próbál lenni az alapléreceptek útvesztőjében. A konkrétumok pedig jöjjenek ezután.

Szerző: vah

Szólj hozzá!

És még egy...

2011.04.17. 10:52

Bocs, ezt kifelejtettem az előző bejegyzésből:

- Sam & Sam Clark: Casa Moro. Spanyol, Észak-afrikai és közel-keleti konyha. A könyvben szereplő alapanyagok és ételek igen változatosak: kenyérfélék, levesek, tapasok, rántották, saláták, halak és tengeri ételek, húsételek, gabonafélék, hüvelyesek, rizs, stb. A szakácskönyv stílusa ennek ellenére egységes: a déli mediterrán konyha különböző arcait mutatja be. A receptek világosak, és általában nem túl bonyolultak, számos étel gyorsan elkészíthető. Remélem, egyszer eljutok a szerző házaspár népszerű londoni éttermébe is.

Szerző: vah

Szólj hozzá!

Néhány „alapmű”

2011.04.13. 21:38

Ha nem ismerem a szerzőt, általában úgy választok szakácskönyvet, hogy megnézem az alapkészítmények (vagy hasonló) című fejezetet, amely a főzés építőkockáit magyarázza el, például az alaplé-készítést, a szofrittót, a bouquet garni-t, a tojásfőzést, a majonézt, vagy bármilyen más gyakran alkalmazott alaptechnikát. Nem állítom, hogy enélkül egy szakácskönyv nem lehet jó (a legtöbb magyar szakácskönyvből egyelőre hiányzik ez a fejezet), de tapasztalatom szerint a technológiákat az ilyen könyvekből lehet a legjobban megtanulni.

Ezután megnézem magukat a recepteket. Ha olyan leírást találok, amelyben nem teljesen világos, hogy mit kell csinálni, akkor kétszer is meggondolom, hogy megvegyem-e a könyvet. Ez egyébként nem feltétlenül jelenti azt, hogy rosszak a receptek, lehet, hogy csak az én tudásom kevés, és egy tapasztalt szakácsnak teljesen egyértelmű lenne a dolog. Ha egyébként ismerem az írót és megbízom benne, akkor azért így is szívesen megvásárlom a könyvet.

Szerencsére mostanában egyre több színvonalas magyar és külföldi szakácskönyv jelenik meg nálunk, amelyekből rengeteget lehet tanulni, de még akad jó néhány, amely egyelőre csak angolul (vagy más nyelven) érhető el. A teljesség igénye nélkül összeállítottam egy listát a kedvenc szakácskönyveimből, amelyek többsége itthon is kapható.

- Jill Norman: Szakácsok Könyve. Kifejezetten kézikönyv/tankönyv jellegű kiadvány, amely konyhatechnikák, alapanyagok és alapreceptek igen széles körét lefedi. Nagy segítség, ha az ember pl. meg szeretné nézni, hogyan kell egy alaplevet elkészíteni, majonézt vagy vinegraitte-et csinálni, halat pucolni és filézni, csirkét darabolni, rizst főzni, stb., stb.

- Thomas Keller: Ad hoc at home (ez még nem kapható magyar fordításban). Mint mindig, Keller ebben a könyvben is nagy hangsúlyt fektet a receptek és alaptechnikák precíz leírására. Kitűnően használható tankönyvként, de a receptek végrehajtása időnként némi türelmet és odaadást igényel. Ha esetleg valaki tervbe vette, hogy végigfőzi Thomas Keller szakácskönyveit, érdemes ezzel indítani.

A szerző saját könyvajánlója:

- Thomas Keller: Bouchon (magyarul is kapható). Ez a kedvenc Thomas Keller szakácskönyvem, amelyből elsajátíthatjuk a francia bisztrókonyha elemeit és technikáit. A receptek némelyike igen bonyolult, sok odafigyelést és türelmet igényel, de az instrukciók részletesek és egyértelműek, és az eredmény kárpótol minden fáradságért.

- Giorgio Locatelli: Ízek Itáliája. A könyvet már csak végiglapozni is nagy élmény, és közben kimerítő áttekintést kapunk az olasz konyha tipikus alapanyagairól, fogásairól és módszereiről. Külön fejezet foglalkozik az előételekkel, levesekkel, tésztákkal, rizottókkal, hal- és húsételekkel, desszertekkel. Olasz konyha-fanoknak kötelező.

- Segal Viktor: Színek és Ízek. Ez mostanában az egyik kedvenc szakácskönyvem. A receptek többsége Magyarországon szokványos és könnyen hozzáférhető alapanyagokat használ, és viszonylag egyszerűen elkészíthető (bár igényel némi konyhai rutint). Ennek ellenére az ételek egyediek, kifinomultak és nagyon finomak. Az alkalmazott technikák letisztultak, és nem az összetevők ízének elfedésére vagy módosítására törekszik, hanem azok minél természetesebb módon való megmutatására. Ezért a recepteket ajánlott a legjobb minőségű, friss alapanyagokból készíteni. (Bár őszintén szólva ez szerintem bármilyen ételre és receptre igaz.)

- Gordon Ramsay: Healthy Apetite. A kiemelés egy kicsit önkényes, mert Gordon Ramsay-nek rengeteg jó (és néhány kevésbé jó) szakácskönyve van. A Healthy Apetite-ot egyszerűsége miatt szeretem, a receptek általában kifejezetten hétköznapi, otthoni használatra készültek, az ételek mégis változatosak és ízletesek. Sajnos ez a könyv még nem jelent meg magyarul, de a vállalkozószelleműbbek kipróbálhatják a nálunk is kapható "Ízek Bűvöletében"-t és a "Mennyei halételek"-et is, amelyek valamivel komolyabb felkészültésget és odaadást kívánnak.

- Gordon Ramsay: The Great Escape. Nagyon jó bevezető az indiai konyhába, könnyen elkészíthető ételekkel. Sajnos magyarul még nem jelent meg.

- Baljekar, Fernandez, Husai, Kanani: Complete Indian Cooking. A könyv első sorban az Észak-indiai konyhát mutatja be, több mint 300 recepten keresztül. Megismerhetjük a tipikus alapanyagokat, alapkészítményeket és technikákat, valamint számos húsos és vegetáriánus ételt. Néhány az ismertebb fogások és köretek közül: samosa, pakora, roti, naan, pulao, tandoori csirke, csirke tikka masala, dal, chana masala, rogan josh, zöldségcurry, csirke do piaza, stb.

 

Dal

2011.04.04. 21:22

A dal hindi szót általában lencsének szokás fordítani, valójában azonban hüvelyes növények sokaságának gyűjtőneve. Maga a kifejezés a szanszkritból származik, és amennyire tudom, eredetileg valami olyasmit jelentett, hogy felezett vagy hasított, mivel kifejezetten a felezett szemű hüvelyesekre használják. Magyarországon például tipikusan a sárgaborsót árulják felezve, a sárgaborsó tehát egy indiai számára egyféle dal a sok közül, bár igazság szerint nemigen eszik. Ehelyett viszont számos más hüvelyest fogyasztanak, amelyek egy jó része nálunk nemigen ismert. Ez szerintem nagy kár, mert változatosak, táplálóak és finomak.

Méretük, alakjuk, színük és ízük igen sokféle lehet, és persze nem mindegy, melyik változatot hogyan használjuk fel. A legtöbbjükből készíthető sűrű leves vagy szósz, de van olyan dalfajta, amelyet megőrölnek és tésztát készítenek belőle. Indiában nemhogy egy nap, de tulajdonképpen egy étkezés sem nagyon képzelhető el nélkülük. Én is gyakran szoktam készíteni (igaz, nem minden nap), úgyhogy gondoltam, összegyűjtöm a dal legnépszerűbb változatait.

  • Masoor dal (vörös lencse): ez az általunk is jól ismert, többek között Újévkor fogyasztott lencse közeli rokona. A héja barna, de hántolva nagyjából lazacszínű. Aki szokott járni bioboltba, már biztos találkozott vele. Észak-Indiában ez az egyik leggyakrabban fogyasztott dal, tipikusan sűrű levest vagy főzelékfélét készítenek belőle. Előnye, hogy főzés előtt nem kell beáztatni, gyorsan megpuhul. A főzéstől elveszti vöröses színét és megsárgul. Az indiaiak egyébként sohasem használnak rántást, ehelyett más trükkökkel sűrítik az ételeket. A masoor dal esetében például egyszerűen pépesre főzik a lencsét, ami jóval egészségesebb mint berántva vagy habarva.
  • Toovar dal (más néven toor dal vagy arhar dal, magyarul galambborsó vagy kajánbab): sárga színű lencse, én európai ételekben még nem nagyon találkoztam vele. Indiában általában a masoor dalhoz hasonló módon készítik. Ezt a lencsefélét sem kell feltétlenül előre beáztatni, bár néha szokták. A masoor dalnál kissé talán markánsabb ízű, a kettőt gyakran keverik is. (Ami engem illet, én a toovar dalt valamivel jobban szeretem a masoor dalnál.)
  • Moong dal (mungóbab vagy szójabab): A moong dal nem más, mint a szójabab hántolt és felezett változata. Az egész szójabab általában zöld, esetleg barna, a héja alatt viszont sárga. Az szójababot egyébként messze nem használják olyan elterjedten, mint Kínában, ami ahhoz képest érdekes, hogy maga a növény Indiából származik. Ahol fogyasztják, ott is inkább moong dal formájában, amit a toovar dalhoz és a masoor dalhoz hasonlóan főznek.
  • Chole (más néven bengal gram, magyarul csicseriborsó): Magyarországon is ismert, bár első sorban a Közel-keleti konyháknak köszönhetően. Indián belül különösen Északon közkedvelt, és igen sokféleképpen fogyasztják. Előszeretettel készítik például sűrű, csípős, paradicsomos szószban és bő olajban sült, lángosszerű kenyérfélével tálalják. Máskor a csicseriborsót megpörkölik és sózzák-fűszerezik, amit aztán újságpapírban árulnak az utcán vagy a vonaton. A choléből lisztet illetve híg (és talán mondanom sem kell, hogy fűszeres) tésztát is készítenek, amelybe különféle zöldségeket mártanak, majd azokat bő olajban kisütik (ez a pakora). Főzés előtt be kell áztatni, mert nagyon nehezen puhul meg. Én csicseriborsót csak kuktában vagyok hajlandó készíteni.
  • Kala chana és chana dal: A kala chana a csicseriborsó egy változata. Az alakja olyasmi, mint a „sima” csicseriborsóé, de a héja sötétbarna. A choléhez hasonlóan megfőzhető egészben is, de leginkább hántolva és felezve használják, és ekkor már chana dalnak hívják. A masoor dallal és a toovar dallal együtt a legnépszerűbb dalfélék közé tartozik. Sokkal nehezebben puhul meg, mint a vörös lencse vagy a galambborsó, és nem is szokták olyan pépesre főzni. Gyakran szerepel húsételek összetevőjeként is.
  • Urad dal: Egészben apró fekete babszemekre emlékeztet, hántolva és felezve viszont lencse alakú és fehér. Mindkét formájában előszeretettel használják, tipikusan más-más ételekhez. Az egész fekete szemekből készül a dal makhani, amely gyakorlatilag minden Indiai étterem étlapján megtalálható. Tipikus Észak-indiai (egész pontosan pándzsábi) étel, és vega kaja létére igen ütős, ugyanis az urad dalt (esetleg vörösbabbal együtt) sűrű, fűszeres, vajas-tejszínes szószban főzik meg. A hántolt fehér változatot a csicseriborsóhoz hasonlóan szintén meg lehet őrölni. Az őrleményt rizsliszttel keverik, majd viszonylag híg tésztát készítenek belőle, amit napokig erjesztenek, és papírvékony, csőalakúra feltekert, ropogós palacsintát sütnek belőle, amelybe fűszeres-törtburgonyás töltelék kerül. Ennek az ételnek masala dosa a neve (masala=fűszer, a dosa pedig maga a lencsés-rizses tésztából készült palacsinta), Dél-Indiából származik, de az egész szubkontinensen közkedvelt. Indiai éttermekben mifelénk sajnos igen ritkán találkozni vele.

A képen föntről (12 órától) indulva az óramutató járásának irányában látható: chole, kala chana, toovar dal, mungóbab, moong dal, masoor dal és chana dal, középen balra az egész urad, jobbra pedig a hántolt urad dal.

Ez a rövid áttekintés persze csak halványan érzékelteti, hogy a hüvelyes termények milyen változatos konyhai alapanyagok, és hogy azokat Indiában milyen sokféle, fantáziadús és ízletes módon készítik el. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy egyik vagy másik dalfélével még számos posztban foglalkozom majd.
 
 
 

Szerző: vah

Szólj hozzá!

Első poszt

2011.04.04. 21:17

 

Nem vagyok szakács, a munkámnak még csak köze sincs a főzéshez vagy gasztronómiához, de mégis ez a legkedvesebb hobbim. A főzés során nem egyszerűen recepteket próbálgatok ki innen-onnan, hanem első sorban az alapanyagok és technológiák alapos megismerésére törekszem, főként szakácskönyvek, na meg más blogok, weboldalak és videók alapján.

Mivel saját szakállamra próbálkozom és csak szűkebb környezetemből kapok visszajelzést, gondoltam elkezdem leírni próbálkozásaimat, sikereimet és kudarcaimat. Ha másért nem is, nekem mindenképpen jó referencia lesz később, de ha minden jól megy, más is hasznosnak találja majd, és lesz aki kijavít, ha hülyeséget írok.

Habár általában az alapanyagok és technológiák felől közelítek a főzéshez, és sokféle konyha érdekel, az indiai ételeket különösen szeretem, így lett a blogom címe Maszala, azaz magyarul fűszer. Nem véletlen tehát, hogy számos posztban foglalkozom majd indiai konyhával.

Hát akkor csapjunk bele...

 

 

 

Szerző: vah

Szólj hozzá!